Megtisztulás

Kéremszépen.
Időtlen idők óta nem írtam ide senkinek a semmit, de ma, ma van az a nap, amikor úgy érzem említésre, megemlékezésre, blogolásra, és sírvaröhögésre méltó dolog történt.
A bejegyzés címe nem véletlen lett az, ami. Történt ugyanis, hogy mostanában minden héten kaptam legalább egy küldeményt Jehova tanúitól... először csak egy rendkívül szívélyesen, kézzel írt levelet kaptam, amit határozottan Schmittül írtak - értsd: kisé hejtelenűl irt a tisztelt dólgozo. Azon kellemeset röhögtem, összetekertem, kidobtam. Legközelebb már egy ízléstelen, giccses üdvözlőlap fogadott, csillivilli Jézussal, meg photoshopban Barbie babára szerkesztett Máriával, és csomó birkával, meg virággal, meg csillaggal, meg minden hasonló bibliai marketing fogással, amiket inkább nem méltatnék, mert elkárhozok. Ezen már inkább nem röhögtem, csak csöndben elhelyeztem a kukámban, és megpróbáltam meggyőzni magam, hogy a kancsal, perverz arccal festett apostolok egyike sem fog éjszaka kikecmeregni a megbarnult banánhéjak közül, hogy megerőszakolja a szerencsétlen, ártatlanul alvó kanmacskám.
A múlt héten azonban olyat kaptam, amit már kevés szó tud megfelelően leírni... kb. 30 oldalas kis újság, tele motivációs cikkekkel, Jehova tanúinak csodálatos élményei, élete, kinyitottam, röhögtem... és elkövettem egy hibát: a nyitott, üres mosógépembe reflexszerűen belevágtam valami ilyesmi fejjel  ... és elfelejtettem az egészet.
Isten pedig nem ver bottal.
Ma, hazaértem ebből a mocsok hidegből, úgy, hogy kellemesen lesavaztam a kezem, csetlettem-botlottam, bénáztam, összevertem magam, elhagytam az esernyőm úgy, hogy egész nap szakadt az eső, és még a kedvenc kabát alá pótléknak hordott pulcsim is összekoszoltam, úgyhogy gondoltam gyorsmosás program iz jór frend, bevágtam a gépbe, meg még két szívemnek kedves farmergatyát, beállítottam a 30' feliratú állásba a masinát, elláttam mosószerrel, és feltűnően boldogan énekelgetve rávágtam a fedőt. Lejárt a 30 perc, kinyitom a mosógépet, kiveszem az első nadrágot. Ízléses, tenyérnyi méretű ázott papír lóg róla, gondoltam "büdös picsába, megint elfelejtettem kihajigálni a tonna taknyos pézsét a farzsebemből..." Gyanús volt, hogy keményebbnek tűnt, még akkor is éltem a gyanúperrel, hogy spáros blokk, mert azokkal simán be lehetne pelenkázni egy kisebb felnőttet, vagy egy brutál dagadt gyereket - akkorák. Kiveszem a másik gatyám, azon is ekkora fecnik... Livikének még mindig nem esik le. Kiveszem a pulcsim, azt egy az egyben papírdarabok, mócsingok tarkították, és mikor kiráztam, egy hangos "MI A PÉK...." felkiáltás mellett kizuhant belőle egy gigggantikus, absztrakt formájú papírmasé darab, amit legszívesebben agyonvertem volna a biztonság kedvéért, mielőtt felveszem... összeszedtem a bátorságot, felszedtem a padlóról, és egy lehetetlenül perverzen vigyorgó Jézus rajz nézett velem farkas szemet, a másik oldalon pedig egy, a mosástól még ijesztőbbé vált idős néni röhögött, de több füle volt, mint foga... aztán megint egy olyan Jézus figura, amit már közzétenni is istenkáromlás a jobb helyeken... és akkor eszembe jutott a Jehova, meg a tanúi, meg az újság.

- Az itt következő két mondatomat tegyük fel, hogy cenzúráztam, úgyhogy mindenki képzeljen el egy durván negyed órás sípszót. Köszönöm. -

Mikor a fenti litániámat nagynehezen be bírtam fejezni, elkapott a sírvaröhögés, és iszonyatos vehemenciával visszahajigáltam a ruhákat - természetesen csak miután kiganéztam a dobból a papírtömeget -, és kimostam őket mégegyszer. Így, hogy megtisztultak, megszabadultak minden mocsoktól, minden bűntől, és az összes szerencsétlen jehova mócsingtól, nagyjából alkalmassá váltak emberi használatra.

Mi a tanulság?
Ha szar a memóriád, szedjél rá gyógyszert.