Indul a szezon

Ugye hiányoztam. :)

A helyzet az, hogy a nyaram, bár bővelkedett peches húzásokban, egyik sem volt annyira extra, hogy megosszam veletek itt, hosszú, bő lére eresztett kiadásban. Kaptok most egy kis best-of-nyár összefoglalót, hogy azért ne maradjatok teljesen elhanyagolva, meg mindig jóleső dolog röhögni a szerencsétlen marhán, pláne így sulikezdés magasságában, amikor az ember legszívesebben a gyerekkori játékai alá temetkezne, miközben igyekszik magát az otthoni kapuköldökhöz láncolni.
No de haladjunk szépen sorban.

Június:

Túl sok hozzáfűznivalóm nincsen, eredetileg 15-én végeztem volna a vizsgáimmal, amit módosítottam 22-re, amit a genetika tanszék közbenjárása módosított 29-re. A VizsgaidőSZAG c. bejegyzés lefed minden mást, ami érintette azt a hónapot. Nem akarok emlékezni rá. Masszív PTSD élmény (aki nem tudja mit jelent, klikk).


Július:

Spanolós hónap volt ez, az ország pár szegletét körberohantam, meglátogattam két kedves, de tőlem nagyon messzire élő barátom, ami azzal járt, hogy súlyos sokórákat utaztam buszokon. Az első utam potom 2h volt, és szerencsére átszállástól mentes, úgyhogy igazság szerint egy rossz szavam nem lehet rá - levéve a 40 fok meleget. A második annál kalandosabbra sikerült. A Jászságba utaztam. Jó 200 km-t mentem, közel 6 órányi út volt. Az első élmény az otthon-Kecskemét buszon ért, amikor a sofőr bácsi ordítva mesélte a horgász élményeit egy kedves kollégájának... Ismerjük a pecásokat. Kanyarban "EKKORA HALAT FOGTAM, TIBIKÉÉÉM" - kormány elenged, idősek feljebb tekerik a potmétert a pacemakeren, Livike szobatisztasága pengeélen táncol - "jaj hoppá, öreg járgány mán ez, nem olyan kezes, mint 28 évvel ezelőtt". Szívmegállás, levegőkapkodás, és felhőtlen boldogság, hogy csak utólag vettem észre a szembejövő tartálykamiont.
Miután ezt túléltük valahogy, Kecskemét, átszállás. Fiatal, fülig mosoly sofőr, gondoltam rég látott 80 év alatti nőt.
Párbeszéd:
- Jó napot, egy diákot szeretnék Berénybe...
- Sziaszia, őő... figyelj csak... gyakran jársz te errefelé?
- Életemben először?
- SZUPER, mert én is.

Az arcomra erőltettem egy kényelmetlen vigyort, és imádkoztam, hogy Jászalsófelsőszentrandom kacskaringós kiskutya faszán nem fogunk elképesztően eltévedni. Ami persze végül sikerült, masszív negyed óra késést okozva, ami nem sok, tekintettel a körülményekre (az időbehozás úgy történt, hogy minősíthetetlen utakon 90-nel döngettünk), de épp elég volt arra, hogy a másik 30 év körüli, tökig tömött  csuklósra csak superman üzemben tudjam átvetni magam - Értsd: táska - táska - laptop - Livike - jónapot*levegő*egydiáklesz*levegő*eddigéseddig - jegy - spontán bunyó pár keresztben beszélgető, szatyor-himalája mögé rejtőző mamival- kilégzés - utazás sorrendben történt a felszállás. DE! Sikerült.

Odafent már ment a klasszik vidéki nyanyi-talk, ami abból áll, hogy bélműtét, haspók, gyomorrák... úgyhogy inkább számoltam a teheneket (nem a buszon, a legelőn). A hazaútról csak annyit, hogy Nagykáta és Cegléd között annyira jó az út, hogy hiába küldte fel a bakhátra a sofőr a buszt, még ott is akkora kátyúk voltak, nem szamár tudna belefialni, hanem egy rohadt brontoszaurusz.

Augusztus:

<szégyentelen önreklám>

Ez már elég gyorsan elszáguldott a fejem fölött, nem sok minden történt igazán, levéve, hogy megszabadultam egy fél ujjbegyemtől, de ezt olvashatjátok itt: facebook.com/SitHeponz

</szégyentelen önreklám>

Legyen ennyi elég nektek is mára, gyanús, hogy most, az iskola kezdetével nekem is több mesélni valóm lesz.
ÉS! Majd elfelejtettem, a pirosan kiemelt, linknek látszó objektumok valóban linkek! Kattintsatok rájuk, mert általában bónusz poénnal/műveltséggel jár a mögötte elrejtett apróság.

VizsgaidőSZAG

Utolsó 4 vizsgám előtt állok, mindegyik erőteljesen az aranyér-kihozós fajta. Nagy nehezen rávettem magam, hogy beköltözzek mára az egyetemi könyvtárba tanulni, minek örömére reggel időben fölkeltem, összepakoltam a cuccaim, és beültem a még relative üres könyvtárban egy számomra szimpatikus helyre.
Ezzel a világon semmi baj nem volt, szuper kilátás, légkondi (reggel még azért otthon a lakásban egy laza 26 fok megvolt), csönd és nyugalom, haladtam gyönyörűen és az otthon állandóan felbukkanó főzési/takarítási vágyaim is szerencsére lappangtak. Délután 3 körül már dugig volt a tanulótér, nekem rengeteg cuccom volt (laptop + 2 könyv + 3füzet + a jó isten tudja hány fecni) így inkább nem mozdultam a jó kis helyemről, mellettem volt bőven hely. Egészen addig ez egy tökéletes felállás volt, míg a mellettem tanuló, ha jól érzékeltem német orvostanhallgató kisasszony le nem vette a cipőjét, és kérdés nélkül fel nem tette a lábát a mellettem lévő székre. Mindenki találkozott már Pannónia sajttal, igaz? Na. Annak a szagát kérném a 4-5. hatványra, a hőmérséklet ingadozásával változott picit.
Ezt még túlélné a jóember, ha mellette nem követték volna még hárman ezt a csodálatos példát, aminek köszönhetően most olyan átható lábszag lengi körül a tanuló teret, hogy a könnyeimmel - és a hányingeremmel - vívok harcot életre-halálra.

 -Eddig a helyszínen készült a bejegyzés, azóta itthon vagyok.-

Koronát akkor kapott az eset, amikor már nem bírtam tovább, éreztem, hogy a szaglóhám az orromban sikítva tépi le magát az alatta lévő szövetről, és elkezdtem összepakolni. Az asztal alatt lévő konnektorba volt bedugva a lapos, mikor letérdeltem, hogy kihúzzam, nem is számítottam rá, hogy milyen tragédia vár odalent. Mint kiderült, nem a német leányzó volt az az ork szagot árasztó entitás, hanem a velem szemben ülő, tölcséres fagyinak beöltözött (értsd: 3 mérettel kisebb nadrág a szükségesnél, a többit képzeljétek hozzá) csaj dobta le a 110% PVC papucsait, amikből a Holt Láp összes mérges gőze hömpölygött ki az asztal alatt. Gyorsan visszazavartam a róka családot, mielőtt beleugrottak volna a 230-ba, és úgy rántottam ki a dugót a konnektorból, hogy majdnem fejbe vertem magam vele, majd egy F18 Hornet vadászgép sebességével süvítettem kifelé.
Az egész szituáció súlyosságát fokozza, hogy szőnyegpadlós helységről beszélünk és párnázott székekről, tehát ha csak nem nyomják ki időnként gőzborotvával ezt a kibaszott penetra lábszagot a szövetből, ez bizony még boldogítani fogja a tanulni vágyó hallgatóságot egy darabig.
El sem tudjátok képzelni milyen jó érzés volt, amikor kiléptem a tanulóból, és megcsapott egy kicsit a kinti levegő.

Imádkozzatok, fohászkodjatok, szorítsatok, drukkoljatok, kinek mi a szimpatikus, hogy a hét fennmaradó részében az emberek inkább a zárt cipő + zokni kombóhoz ragaszkodjanak, és tartsák is a lábukon.

Köszönöm.

UI.: majdnem lemaradt, látszik mennyire függő vagyok :)
Szóval aki még nem tette, az kacsintson át ide is: facebook.com/SitHeponz
Kicsi életem kisebb szívásai - kisebb terjedelemben megtalálhatók ott.

Brékingnyúz

Keresztbe-kasul megosztós téma, utálék ocsmány szar reklám, de ez van gyerekek.
Aki kíváncsi kicsiny életem ezeknél apróbb problémáira is, azt megkérném, fáradjon ide:

www.facebook.com/SitHeponz

... és folytassa a kárörvendés, és lelki azonosulás megfelelő hullámhosszain a hűséges olvasgatást. :)

Köszöntemszép'.

Megtisztulás

Kéremszépen.
Időtlen idők óta nem írtam ide senkinek a semmit, de ma, ma van az a nap, amikor úgy érzem említésre, megemlékezésre, blogolásra, és sírvaröhögésre méltó dolog történt.
A bejegyzés címe nem véletlen lett az, ami. Történt ugyanis, hogy mostanában minden héten kaptam legalább egy küldeményt Jehova tanúitól... először csak egy rendkívül szívélyesen, kézzel írt levelet kaptam, amit határozottan Schmittül írtak - értsd: kisé hejtelenűl irt a tisztelt dólgozo. Azon kellemeset röhögtem, összetekertem, kidobtam. Legközelebb már egy ízléstelen, giccses üdvözlőlap fogadott, csillivilli Jézussal, meg photoshopban Barbie babára szerkesztett Máriával, és csomó birkával, meg virággal, meg csillaggal, meg minden hasonló bibliai marketing fogással, amiket inkább nem méltatnék, mert elkárhozok. Ezen már inkább nem röhögtem, csak csöndben elhelyeztem a kukámban, és megpróbáltam meggyőzni magam, hogy a kancsal, perverz arccal festett apostolok egyike sem fog éjszaka kikecmeregni a megbarnult banánhéjak közül, hogy megerőszakolja a szerencsétlen, ártatlanul alvó kanmacskám.
A múlt héten azonban olyat kaptam, amit már kevés szó tud megfelelően leírni... kb. 30 oldalas kis újság, tele motivációs cikkekkel, Jehova tanúinak csodálatos élményei, élete, kinyitottam, röhögtem... és elkövettem egy hibát: a nyitott, üres mosógépembe reflexszerűen belevágtam valami ilyesmi fejjel  ... és elfelejtettem az egészet.
Isten pedig nem ver bottal.
Ma, hazaértem ebből a mocsok hidegből, úgy, hogy kellemesen lesavaztam a kezem, csetlettem-botlottam, bénáztam, összevertem magam, elhagytam az esernyőm úgy, hogy egész nap szakadt az eső, és még a kedvenc kabát alá pótléknak hordott pulcsim is összekoszoltam, úgyhogy gondoltam gyorsmosás program iz jór frend, bevágtam a gépbe, meg még két szívemnek kedves farmergatyát, beállítottam a 30' feliratú állásba a masinát, elláttam mosószerrel, és feltűnően boldogan énekelgetve rávágtam a fedőt. Lejárt a 30 perc, kinyitom a mosógépet, kiveszem az első nadrágot. Ízléses, tenyérnyi méretű ázott papír lóg róla, gondoltam "büdös picsába, megint elfelejtettem kihajigálni a tonna taknyos pézsét a farzsebemből..." Gyanús volt, hogy keményebbnek tűnt, még akkor is éltem a gyanúperrel, hogy spáros blokk, mert azokkal simán be lehetne pelenkázni egy kisebb felnőttet, vagy egy brutál dagadt gyereket - akkorák. Kiveszem a másik gatyám, azon is ekkora fecnik... Livikének még mindig nem esik le. Kiveszem a pulcsim, azt egy az egyben papírdarabok, mócsingok tarkították, és mikor kiráztam, egy hangos "MI A PÉK...." felkiáltás mellett kizuhant belőle egy gigggantikus, absztrakt formájú papírmasé darab, amit legszívesebben agyonvertem volna a biztonság kedvéért, mielőtt felveszem... összeszedtem a bátorságot, felszedtem a padlóról, és egy lehetetlenül perverzen vigyorgó Jézus rajz nézett velem farkas szemet, a másik oldalon pedig egy, a mosástól még ijesztőbbé vált idős néni röhögött, de több füle volt, mint foga... aztán megint egy olyan Jézus figura, amit már közzétenni is istenkáromlás a jobb helyeken... és akkor eszembe jutott a Jehova, meg a tanúi, meg az újság.

- Az itt következő két mondatomat tegyük fel, hogy cenzúráztam, úgyhogy mindenki képzeljen el egy durván negyed órás sípszót. Köszönöm. -

Mikor a fenti litániámat nagynehezen be bírtam fejezni, elkapott a sírvaröhögés, és iszonyatos vehemenciával visszahajigáltam a ruhákat - természetesen csak miután kiganéztam a dobból a papírtömeget -, és kimostam őket mégegyszer. Így, hogy megtisztultak, megszabadultak minden mocsoktól, minden bűntől, és az összes szerencsétlen jehova mócsingtól, nagyjából alkalmassá váltak emberi használatra.

Mi a tanulság?
Ha szar a memóriád, szedjél rá gyógyszert.

SitHepönz?

Ma van az a nap, amikor végre minden mellékzönge nélkül tanulni akartam. A lakás csillog, kialudtam magam, összeállítottam egy, a tanuláshoz tökéletes playlistet, felvettem a legkényelmesebb mackóm a legkényelmesebb pólómmal, becsüccsentem az ágyam sarkába, és az ölembe fektettem a genetika tankönyvet (mostanság a macskámon kívül az egyetlen, aki minden éjszaka velem alszik..), és belemélyültem a kromoszómamutációk molekuláris értelmezésének vadul hullámzó tengerébe - amikor egy hirtelen jött "ötlettől" vezérelve kirohantam wc-re. Majd nyugtáztam, hogy az utolsó 2 kocka papírt használom el. Aztán eszembe jutott hogy zsepim sincs. Sem szalvétám. Szívesen törölném a seggem a genetika könyvvel, egyem a szívét, de én járnék rosszabbul. Úgyhogy most levetem a legkényelmesebb mackóm és a legkényelmesebb pólóm, hogy bele erőszakoljam magam egy farmerba és egy másik felsőbe, hogy átcaplathassak a fél belvároson, hogy találjak egy olyan boltot, ami 1.) vasárnap nyitva van, 2.) cigin, pián és újságon kívül wc papírt is árul.
Kurva élet.

Jómunkásembör

Számomra is megdöbbentő módon az elmúlt durván két hétben nem történtek velem olyan természeti csapások, amik okot adtak volna egy terjedelmesebb bejegyzésre, de a mai nap koronaékszere végre méltónak minősült arra, hogy leírjam nektek.

Mi sem természetesebb, mint utaztam. Oda - vissza ingatúra haza, ahonnan némi anyagi támogatás és egy 20 kilós szatyornyi eleség birtokában tértem vissza Szegedre. Ahogy az azért érzékelhető, egy napra 160 km majdnem kicsit soknak tűnik, de gondoltam majd békés, jó utam lesz, a kora reggeli busszal, amivel mindig járok, soha nincs gond, este 7-kor pedig ugyanez visz vissza Szegedre --> a fejben kalkulált valószínűsége egy jól megtermett, egészséges, felnőtt agyfasznak csekély. De természetesen ez csupán elmélet. Reggel észleltem, hogy nem a szokásos sofőr páros van, akik már ismernek, mint a rossz pénzt... na mondom szuper, szokásos 15 ft borravaló, kedves mosoly, hangos, illedelmes köszönés, előre előkészített igazolvány, és máris spanok vagyunk - ahogy ez már kb. 10 éves gyakorlatom során megszokhattam. De nem ma. Előtúrok mindent, reggel 7-kor éppenhogycsak kómásan (olyan álmos voltam, hogy még kávézni is elfelejtettem), felszállok, 2000 Wattos mosolyt kivillantom, diák felmutat, jegy kér, sofőr elkezd hőbörögni, hogy mit gondolok én, hogy szegedi bérlettel felszállok... nézek rá, mint egy birka, mit beszélsz ember?! ... mire rájöttem, hogy az IQ harcos barátunk rossz felét nézte az igazolványtartómnak - mert nyilván a fejjel lefelé tartott diákigazolvány simán összetéveszthető egy kuponnal, étkezési utalvánnyal, vagy turkálós törzsvásárlói kártyával. Gyorsan elnézést kértem tőle, amiért ennnnyire sötét jószág vagyok - iróniát kéretik érzékelni - és megmutattam neki jó közelről mindkét oldalát. Oké, pénz oda, borravaló? 'Nyádpics. Hogyne. A 15 forintom is visszakértem, majd elfoglaltam egy kellemes helyet elöl, ahol nincs túl sok paraszt, és nem ráz olyan rohadtul. Megindultunk, gyanús volt, hogy  folyton pofáztak egymással, és megálltak minden bokor megállóban, ahol egy ember is állt, hiába kalimpált a  kedves utas, hogy "nem ezzel megyek marha állat, tapossad a gázt", nem, hőseink csakazértis megpróbálták.  Eltelt kis idő, dűlőút széle, busz leáll... na ne szórakozzanak már velem, itt nincs is megálló, és csak egy szőke parasztasszony kempingel az út mellett egy kancsal turulmadaras, árpádsávos nagymagyarországgal dekorált homlokzatú tanya előtt, talpig kínaiban... megállunk ismét, ajtó kinyílik, sofőr lebattyog, két jól megtermett hatéves kisgyerek méretének megfelelő szatyorral, mindkettő színültig kiflivel, megcsókolja a nőt, kis bájcsevej, kis pislogás, mosolygás, még egy puszi, indulás. Nem hittem a szememnek, de legalább elindultunk, és onnantól nyugalom volt. Másfél óra gyorsan eltelt, egy kis dumálás egy ismerőssel, szállnék le, gondoltam ismét bevetem a jól bevált taktikát, hogy este ne kelljen megint szórakoznom az igazolványokkal, leszállok elöl, "viszont látásra, további kellemes utat" ... persze... elindultam előre, az egyik sofőr egy operaénekesnőt megszégyenítő hangszínen közölte, hogy "KÉREMHASZNÁLJAAHÁTSÓAJTÓTLESZÁLLÁSRAKÖSZÖNÖM" ... *fél perc csöndes anyázás amíg felmálházva hátraszambáztam az ajtóhoz*, leszállás.

(itt kb. 8-9 óra otthoni időtöltés, kajálás, pakolás, dumálás következett)

Majd a várva várt este hetes busszal megindultam visszafelé, remélve, hogy nem szívóznak velem ezúttal. Anyukám, méltóan hivatásához nettó 15 kiló abrakkal töltötte meg a hátizsákom és a kis vászonszatyrot is, amit mellékelt, mert hát nyilván egy táskában nem fér el az ember, ha hazulról megy... szállok fel -ismét- kicsit meglendült az egyik 10 kilós teher, megbillentem, felléptem, röhögtem egyet, "he, elnézést, csak nehéz kicsit szegedig ké-" ... "maga még nem használta a csomagtartót?" ... de. Figyelem, caps lock bekapcs: AKKOR MIÉRT NEM ADJA A KOLLÉGÁNAK A SZATYORT?! (így) ... Embör. Azért, mert ez egy szatyor, nem bőrönd, nem láda, nem széf, nem IFA plató, hanem szatyor. Van benne tartalom, ha kanyarodunk, az borul. Ha borul, az elgurul, elmegy, huss, csomagtér, Livike kaja nélkül marad, az pedig szomorú. Mikor ezt kevésbé paraszt hangnemben kifejtettem neki, jött a mindent elsöprő érvelés: tönkre teszem a buszt azzal, hogy felviszem a szatyrot tele kajával, és nyilván az ülésre fogom rátenni a hátizsákom, és szétverem vele a kárpitot, és ÉN teszem tönkre, és ÉN nem vigyázok rá (ha reggel szóltam volna neki, hogy az egyik srác ízlésesen beledolgozott fél csomag rágót az egyik kapaszkodóba...), és ÉN vagyok a szarszemét egyetemista, akinek semmi sem drága, még egy ekkora hatalmas busz sem.

Ennek hagyok egy kis szünetet.

Nagyon komoly önuralomra volt szükségem, hogy ne röhögjek az arcába, de nagyon durván. Ezek után  követelőzött kicsit, csak ki kellett kotornom a vérnarancsok és dobozolt főtt ételek közül a diákigazolványom - amit ezúttal az eget verdeső intelligenciára való tekintettel különös figyelemmel mutattam fel, fejjel felfelé, tökéletesen irányban, egy elég kínosan a fejemre erőltetett mosollyal. Borravalót megint bekaphatod. Hátramentem, bevágódtam egy székbe, és elteleportáltam Szegedre, ahol szépen lemásztam a csodás hátsó lépcsőn, és jóízűen bemutattam a visszapillantóba, de sajnos épp az orrát túrta a kedves barátom, ezért valószínűleg nem konstatálta ezt a kedves gesztust.

Ennyi mára. Best of február káming szún, és még ki tudja mit hoz ez a hét.
Köszöntem.

Nyílt levél Szent Péternek

Drága Petya.

Tiszta sor, hogy sok gyerek rinyálhatott, hogy "jaj tél, hógolyózni szeretnénk, meg hóembert építeni, meg hóangyalt csinálni, meg kipróbálni, hogy milyen belepisilni, meg jól belenyomni a pofáját annak a szeplős, vörhenyes kis fogszabályzós genyónak, nincs vele semmi bajom, de tööök jóóól esne... "
A 10 évvel idősebb korosztályból: "fater traktorja mögé bevágni egy szánkót és hullarészegen dülöngélni rajta, huszadszor is kipróbálni, hogy milyen király belepisilni, meg jól belenyomni a pofáját annak a szeplős, vörhenyes, kis pattanásos genyónak, nem ismerem, nincs vele semmi bajom, de hát 10 éves hagyomány, én meg nem szakítom..."

(az esetleges egybeesések nyilvánvalóan a véletlen művei, magam még sosem láttam ilyen természetű embereket, csak az otthon töltött 2 hónapom minden rohadt napján.)

DE.

Mivel te a sivatag igen száraz, terebélyes, szikkasztott, lángoló valagán élted délceg életed (amiért respekt neked, őszintén, bár lassan mi is megtapasztaljuk nyáron, hogy milyen az a 45 fok), neked fingod nincs róla, hogy mennyire ultraszuper érzés, amikor elzakózol egy hó alá takart jégmezőn és szétvered az arcod, majd letüdőzöl kellemes 2 hektó vízzé olvadó szutykos, retkes havat. Sőt, azt sem tudod, hogy az milyen állat érzés, ha gyalog mész, és a szembe szélben minden egyes hópehely azon munkálkodik, hogy sebészi úton eltávolítsa a szemgolyód, illetve érzéstelenítés nélkül is ledarabolhatnád az orrod és az ujjaid egy gyorsbüfés műanyagkéssel úgy, hogy semmit nem éreznél belőle... mi több, azt sem értheted, hogy mi a problémánk az olyan jelentéktelennek tűnő jelenségekkel, mint a jegesre dermedt lábbelik okozta felfázás, amikor minden vizelés felér egy kerékbetöréssel, és üvöltve izzadsz ki 10 percenként 3-3,2 ml folyadékot, amiben az összes szervetlen sav maróanyagát feltételezed...

Rendben, elismerem, mindenkinek hiányzik kicsit a hó a télből... de emlékeztetnélek, hogy karácsonykor 15 fok volt, aminek számításaim szerint most kéne következnie, úgyhogy két javaslatom van a számodra:
1.) kicsit redukáld a napi ambróziapálinka mennyiséget, gondolom ti ott fönt minimum ilyet nyomtok, de azért a hónapokat összekeverni cudar dolog...
2.) gyere le egy hétre, és próbáld ki, milyen érzés, vagy próbálj meg ellapátolni fönt egy 2-3 köbméter gomolyfelhőt, 20 évesen még nem okoz gondot, de szerintem a te derekad megérezné, ahogy a mi idősebbejeinké is...

Sőt, tudod mit, van egy all in tippem: vidd az egészet abba az igen bús, bárányfelhős, bégetős, nyavalyás rohadt hideg lyukba vissza, ahonnan lecsomagoltad.

Őszintén remélem, hogy rendeződik a viszonyunk még a közeljövőben, de majd egy pár évtized múlva viszek magammal egy marék fűtésszámlát, összetekerem őket, és kíméletlenül elcsépelem vele azt a kezed, amelyikkel ezt a sok fagyos ganét ránk pakoltad idén.

Üdvözöl,
Lázár Lívia, és még azt hiszem sokan mások.

Boss fight: Tévé

Köztudott, hogy gyűlölöm a tévét. Mint médium, mint műszaki termék, egyszerűen kiidegel.
Ellentétben kedves édesapámmal, aki meglehetősen megrögzött fanatikusa, egymás után pl. 3 híradó nem elég. Ezért, ha bármilyen probléma van akár a készülékkel, akár az adással, azt tíz percen belül javítani kell, ha másnap még szeretném a fejem a nyakamon tudni.
A legutóbbi eset viszont példátlanul bosszantó - és röhejes kimenetelűre sikeredett.
Két előnye van a tévénknek (amit egy 30 éves kollégája halála után vettünk): 1.) a ház legvilágosabb szobájában van -> nagyon szeretek ott tanulni, 2.) van rajta USB port -> lehet vele zenét hallgatni relative jó minőségben (laptophoz képest csodálatos). Egyik magányosabb délutánon is így tettem, de levettem a fényerőt, mégsem fogyaszt így annyi áramot, és még a szemeim sem zaklatja szexuálisan. Véletlen úgy felejtettem, mikor kikapcsoltam, mea culpa maxima. Apu, mikor leült délután a szokásos tévémaratonjához, szóvá tette, hogy "kislányom! sötét a kép! csinálj vele valamit!" Hibám gyorsan korrigálandó rohantam ki, és visszaállítottam a fényerőt. Meglepődtem, apu felháborodottan megszólalt mögöttem: "Ez még mindig sötét! Beszart a tévé, vagy mi az isten van?!" ... ránézek a képre, óó persze. Valamilyen Discoveryn nyomott "hogyan készült" epizód volt, ami épp a galvanizálás folyamatát mutatta be - gyönyörű, sötét löttyökkel.
Na, keressünk valami világos terepet, ami talán kielégíti apu fényerő-éhségét. Animal Planet, hátha szafari. Az volt, éjszakai, infra kamerás felvétel egy oroszlán családról. "Kicsim, ez még mindig kurva sötét!" ... NEMSÖTÉTAPU. Éjszakai felvétel. Nyugodtság. Tovább turkálok, M1, hátha valami politikai szar. Mit ad isten? Betekintés egy történelmi borpincébe. ROHAGGYÁ'MEG.
"Kislányom. Nem a csatornákkal van baj, nem érted? A tévé nem világít eléggé!"... az agyam robbanásponton. Még egy próba, random ismeretterjesztő csatorna, rajta műsor középkori várbörtönökről. Itt már versenyzett bennem a sírvaröhögés, és a távirányítótaposás ingerenciája, halkan pedig brutálisan anyáztam. "Kislányom..." itt már csak hátranéztem, elég volt a csendhez...
Nem akartam politizálni, de az ATV volt az utolsó mentsváram. Ha ott nem valamilyen politikai fikázóműsor lesz, én sírva fakadok. Az volt, szerencsére, de csak cirka 15 másodpercig, utána éjszakai tudósítás valamilyen baleset helyszínéről. Egy hangos "kuuurva anyád!"-dal jutalmaztam a tudósítást.
Itt adtam fel. Léptettem még kettőt, ahol éppen valamilyen nemzetiségi műsor ment (feltételezem M2), idegenül hablatyoltak, de legalább világos volt, és apu kezébe nyomtam a távirányítót, hogy tessék, nyomkodjad, megtaláltam a Fényt, az én küldetésem itt véget ért, visszatérek hazámba, számos feladat vár még rám, béke veled!... és bezuhantam a szobámba.
A dologban az aranyos később jött, kb. 2 óra múlva hallom: "Anyuka! Nézd már meg, valamitől olyan sötét a kép.." jót röhögtem a markomba, sok sikert kívántam anyunak, és belevesztem a biofizika rejtelmeibe.

Vizsgaidőszak kézikönyv I.

Avagy tévhitek, baromságok, hiedelmek, amik vagy igazak, vagy nem.
Megjegyzés: nagyrészt magamból, még nagyobb részt a környezetemből indulok ki. Akinek nem inge, annak gatyája.

Az első és legszembetűnőbb, amit gyakran látok, az alváshiány.
Kéremszépen szemen szedett hazugság. Az ember valahogy megoldja, hogy alhasson, az ügyesebbje úgy, mint én: megpróbál éjszakázni, bevesz egy marék szőlőcukrot (lehetőleg egyszerre!), leönt 2-2,5 liter szuper erős kávét (Házi praktika tőlem: az ilyenek megkeveréséhez a kanál kevés, tudom ajánlani az akkumulátoros fúróra ízlésesen rá szigszalagozott [a böngészőm szerint szikszalag, de a böngészőm nem tudja, hogy SZIGETELŐ és nem pl. SZIKLASZILÁRD az a kurva szalag.] rozsdamentes, saválló vegyihulladék keverő lapátkát, amit minden jobb százforintos boltban árulnak, majd közepes fordulatszámon járassuk kb. 10 percig, hogy a kátrány állagú, szagú, és erősségű kávénk fogyasztható legyen.), küzd egy jó negyed órát az instant szívritmuszavarral, nekilát a tanulásnak, és nem egész fél óra után már csak bambulja a lapot, átszellemül. A következő lépcsőfok 2 óra múlva jön, amikor elfelejtesz lapozni, nézed a jegyzet alatt az asztalt, és csodálkozol, hogy mi az istenért nem tudod kiolvasni. A harmadik lépcsőben eltöltesz egy jó fél órát a mellékhelységben a kávé kellemetlen tünetegyüttesével küzdve. A negyedik lépcsőben, a harmadik fázisban távozott koffein hiányát érzékelve lefejeled a papírt, és fél óra múlva úgy ijedsz fel, hogy "bazzegelaludtam!". Tudjuk, legalább ne kiabálj. Meglepetésed mit sem csökken, amikor meglátod a tenyér méretű nyálfoltot a jegyzeten, ám felbátorodsz, hogy na majd ezután jól odafigyelsz. Magad is megleped, hogy másfél óráig túlélsz újabb elalvás roham nélkül, ennek örömére gyorsan iszol még egy kávét. Sajnos az emberi szervezet nem képes állandóan nyomni az adrenalint, hogy ébren tartson, és amikor tűrőképességed elfogy, jön a holtpont. Ez gyakorlatilag a négyes számú állapot fél óránkénti ismétlése, ami egyre jobban bosszant, pláne mert a rengeteg nyáltól teljesen olvashatatlanná kezd válni a rengeteg gondosan összefirkált füzet, papír, stb. Megszülöd a világmegváltó ötletet: majd tanulsz a gépnél. Gyorsan megosztod Facebookon, aztán még 2 videót, kommentálsz 6 ismerősöd hasonló bejegyzésére - PUKK, egy óra minusz. A folytatás annyiban előnyösebb, hogy átesel azon a tűhegynyi ponton, amikor elájulsz, és vagy egész éjszakára kiütöd magad, vagy még kapsz egy utolsó, last minute energiafröccsöt a viseltes szervezetedtől, ami borítékban mellékeli a felmondólevelet. Hajnal 2-3 körül járunk, rádjön a zabálhatnék. Igen, nem ehetnék, éhség, stb., hanem zabálhatnék. Ilyenkor bármit megeszik az ember, amiben jelen vannak az elsődleges biogén elemek, és belefér a szájába. Túlesel ezen is, konstatálod, hogy a 200 oldalból 50-et olvastál el teljes szellemi épségben, 50-et önkívületi állapotban, a maradék 100 esélytelen, újabb Facebook post arról, hogy az egyetem mekkora szopás, feladod, lefekszel aludni, délután kettőkor a gyomrod 200 decibeles korgására felijedsz, bepánikolsz, hogy "ÚRISTEN már ennyi az idő!!", és kezdődik az egész elölről.

Pro tip: 11-kor lefekszel, hatkor kelsz, kávé helyett levegő, vagy erős tea (lassabban szívódik fel), és túléled. Megbuktam pár vizsgán, mire rájöttem. :)

Ha valami beszarhat, be is szarik.

Akik kevésbé, netán egyáltalán nem ismernek, azoknak először is: jóreggeltörvendek. Másodszor: jó ha ismerik a történetet a közel 2 éves laptopommal, aminek fél évesen lefüstölt a vinyója, visszaküldték a szervizből szakadt szalagkábellel. Aztán amikor azt megcsinálták, utána dvd író gyakorlatilag egy új funkcióval gazdagodott: tönkrevágott bármit, amit beletettem. Ezt javítva ismét megérkezett, ezúttal kontakt hibás bal USB-vel, amit utána megfejeltek azzal, hogy gyakorlatilag minden létező szoftvert, ami addig működött, működésképtelenné tettek. Szememben tehát moderáltan elég volt ebből az egyébként nagyon patent kis gépből (kocka vagyok --> gamer konfig) és így átneveztem. Ma Ánuszkának becézem, sőt a legutóbbi szervizbe úgy is bocsátottam útjára, hogy minden Asus feliratból az első "s"-t leragasztottam egy árcédulával és odaírtam egy hatalmas N betűt.
Amit tudni kell még, hogy január 21.-én lesz két éves --> akkor jár le a gari.
Tegnap óta 3 kékhalálon vagyunk túl, ami a "grafikus vezérlő rendellenes működése" okozott. (az okosok kedvéért: driver frissítve, november óta Skyrimozok, ha az közben eddig nem okádott be...)
Ha úgy küldöm el, hogy még nem totál szar, semmit nem csinálnak vele (tapasztalat).
Van egy fogadásom, hogy 22.-én reggel hatkor, mikor félig csukott szemekkel fogom ráerőszakolni az itthoni mobilnetet az email kliensem betöltésére, egy utolsó kékhalállal fogja megadni magát a technológia ördögének, én ismét átmatricázom a feliratokat, és félig sírva, félig üvöltve fogok berontani az ügyfélszolgálatra és ripityára verem az első alkalmazott fején, az így kapott törmeléket pedig letömöm a szervizvezető torkán, majd megállok, kiröhögöm, és megkérem, hogy ossza meg az élményeit az urológusával, ha a másik felén is kijött.

Nem csak a nyugdíjasoké a világ

Avagy ennyit az "ezek a mai fiatalok" felkiáltásokról.

Először is boldog, lényegesen kellemesebben kezdődő újévet mindenkinek.

Másodszor, minden esetleges idősebb olvasótól ezúton is elnézést kérek, bár nehezen tartom elképzelhetőnek, hogy pont az én hiperforgalmas virtuális szemetesládám tartalmára éheznek, de jobb a biztonság. Pláne azért, mert idős emberek közt nőttem fel, kései gyerek vagyok, komolyan, igazán tisztelem az időseket...

... de ami sok, az még tőlük is igazán, rohadtul sok.

Történt ugyanis ma egy frenetikus vizsgám, amire a reggel 9-kor induló busszal érkeztem (páran fogadjunk, hogy már most fogják a fejüket.), és ezt a húzásom azóta százszor megbántam. Stratégiai szempontból, az események fejtegetése előtt, könnyű belátni, miért. Pápáról jön, tehát elég messziről ahhoz, hogy ingyen jeggyel megérje Szegedig végigdöcögni. 4:30-kor indul Pápáról, ami azt jelenti, hogy a döntő tömeget 3 fajta ember teszi ki:

• brutálisan álmos, tanuló egyetemista, "csak a kettes meglegyen" jeligével kategorizálható,
• üzleti/munkahelyi ügyet teljesítő jóember, aki figyel az üzemanyagárakra, "kényszer" jeligével kategorizálható,
• ráérő, este 8-kor már a tévé előtt horpasztó nyugdíjas, "gyógyturizmus" jeligével kategorizálható.

Akinek mindezek után kételyei akadnak, hogy jó előre elrontott döntés volt ez, jelezze már kommentár formájában, esküszöm kifejtem hosszabban.
Miután megtaláltam a csomagtartó ajtaját a durván 10 centi retek alatt, bevágtam a táskám, kifizettem az elseje óta 10 Ft-tal drágább, ám ugyanolyan értéktelen, ugyanolyan trágya utazásra jogosító buszjegyem, elfordultam az utastér felé, és elborzadtam. A busz teljes hosszában összefüggő dauerolt, fehér hajtömeg, itt-ott kopasz foltokkal. Láttam egy helyet egy szimpatikusabb idős hölgy mellett, leültem. Igazából a jelen pillanatig nem tudom, mire számítottam, de azt viszont határozottan tudom, hogy indulás után kb. 10 perccel a néni már egy Boeing 747 hajtóművének frekvenciáján horkolt és fokozatosan ráfeküdt először a vállamra, majd diszkréten ráfolyt a biokémia füzetemre (természetesen ő sem volt alultáplált).  Magamban ekkor még egészen jót mosolyogtam is a dolgon, ám az istenverte rázós kiskunmajsai út ismét remekelt: a szomszéd mamin kívül minden idős felébredt, és elkezdtek, amúgy halláskárosodás - konform szinten "beszélgetni" és römizni - amit köztudott, hogy 300 decibel alatt játszani tilos és életveszélyes. Az MP3 lejátszóm ekkor merült le, a telefonban új memóriakártya, kifogytam akusztikai elszigetelő lehetőségekből... és gyakorlatilag a fennálló egy órát azzal töltöttem, hogy próbáltam tanulni a rohadék vizsgámra úgy, hogy közben olyan mondatfoszlányok süvítettek el a fülem mellett, mint "... Marikának is műtötték az aranyerét, azt mondja azóta nem fáj", "Eszterkém elmúlt már a hasmenésed? Szóljál, ha meg kell állni valahol, erre úgy is sok bokor van!", továbbá "Múlt hónapban azt mondta az orvosom, hogy ilyen szép vastagbelet még nem látott, mint az enyém!". Tömegiszonyom van, minden buszozás hányingerrel jár. Most olvassátok el még egyszer a fenti három példát. Gondoltam, ezt már nem lehet fokozni. Moderáltan elborult arccal motyogtam a különböző enzimek, koenzimek, egyéb undorító biokémiai objektumok neveit, amikor kiderült, hogy de, lehet fokozni. Egy különösen hangos bácsi, még az eddiginél is jelentősen hangosabban elkezdte ecsetelni, hogy amikor az ő drága felesége pucolja a húst a pörköltbe, mindent, ami kimarad nyers hús besózza, vajas kenyérre pakolja, és megeszi, különösen kedveli a "jó kis zsíros mócsingok" -at - az idézőjel oka, hogy erre szó szerint emlékszem. Köhögésnek álcázva öklendeztem párat, és félig sírva szipákoltam a parfümös sálam, hátha attól jobb lesz. Gondoltad hülyegyerek, persze. Kidugtam az orrom, hogy azért levegőhöz is jussak, de akkor megcsapta az orrom az, amit levegőnek nehezen neveznék, és amit valószínűleg az addig eltelt durván 60 km alatt megszoktam. Érdekes kombinációja volt a naftalinnak, a százforintos boltos pacsulinak, a hagymának, a pálinkának, és a "sógort" már közelről ismerő vaskos fingszagnak. Ezt tetézte, hogy a szomszéd mami mellettem felébredt, nyújtózkodott egy jóízűt és leengedte az összes felgyülemlett felesleges levegőt - de sajnos olyan szelepet használt, amitől megint öklendeztem. (megj.: azért hadd tegyem hozzá, hogy nem bántott volna ennyire, ha nem hangosan teszi, és utána nem szórakozik rajta ilyen jóízűen.) Könyörögtem a sofőrnek, hogy megálljon a plázánál, lemeneküljek, és felrohanjak az első villamosra, amit meglátok - aki hála istennek olvasott a kétségbeesett tekintetemben, és megértően leindexelt a helyi járat megállójába. Kimondhatatlan hálával az arcomon, többször megköszönve léptem ki a friss levegőre, ami a felüljáró után kb. 20 méterrel inkább nevezhető "molekuláris oxigénben gazdag kipufogógáznak", mint levegőnek, de nekem már mindegy volt. Felszabadultam, és boldogan köhögtem 10 percet, a hangzavartól még mindig sípoló fülekkel a gyalogátkelőnél, mire zöldre váltott.

Kedves Bakony Volán, soha többet.
Üdv, én.
(újabb megjegyzés: a legutóbbi történetem főszereplőjét, a  lengéscsillapító, majd később felfüggesztés nélküli buszt is ők szabadították a világra.)

Kommentár a kitartóaknak: több ismerősöm szerint is jó ötlet lett volna egy, ma divatos kifejezéssel élve "lájkolást" lehetővé tevő gombbal ellátni a bejegyzéseket, így megtettem. De ha nem nyomkodjátok, esküszöm letakarítom a halálba, és soha nem látjátok többet. :)