Nem csak a nyugdíjasoké a világ

Avagy ennyit az "ezek a mai fiatalok" felkiáltásokról.

Először is boldog, lényegesen kellemesebben kezdődő újévet mindenkinek.

Másodszor, minden esetleges idősebb olvasótól ezúton is elnézést kérek, bár nehezen tartom elképzelhetőnek, hogy pont az én hiperforgalmas virtuális szemetesládám tartalmára éheznek, de jobb a biztonság. Pláne azért, mert idős emberek közt nőttem fel, kései gyerek vagyok, komolyan, igazán tisztelem az időseket...

... de ami sok, az még tőlük is igazán, rohadtul sok.

Történt ugyanis ma egy frenetikus vizsgám, amire a reggel 9-kor induló busszal érkeztem (páran fogadjunk, hogy már most fogják a fejüket.), és ezt a húzásom azóta százszor megbántam. Stratégiai szempontból, az események fejtegetése előtt, könnyű belátni, miért. Pápáról jön, tehát elég messziről ahhoz, hogy ingyen jeggyel megérje Szegedig végigdöcögni. 4:30-kor indul Pápáról, ami azt jelenti, hogy a döntő tömeget 3 fajta ember teszi ki:

• brutálisan álmos, tanuló egyetemista, "csak a kettes meglegyen" jeligével kategorizálható,
• üzleti/munkahelyi ügyet teljesítő jóember, aki figyel az üzemanyagárakra, "kényszer" jeligével kategorizálható,
• ráérő, este 8-kor már a tévé előtt horpasztó nyugdíjas, "gyógyturizmus" jeligével kategorizálható.

Akinek mindezek után kételyei akadnak, hogy jó előre elrontott döntés volt ez, jelezze már kommentár formájában, esküszöm kifejtem hosszabban.
Miután megtaláltam a csomagtartó ajtaját a durván 10 centi retek alatt, bevágtam a táskám, kifizettem az elseje óta 10 Ft-tal drágább, ám ugyanolyan értéktelen, ugyanolyan trágya utazásra jogosító buszjegyem, elfordultam az utastér felé, és elborzadtam. A busz teljes hosszában összefüggő dauerolt, fehér hajtömeg, itt-ott kopasz foltokkal. Láttam egy helyet egy szimpatikusabb idős hölgy mellett, leültem. Igazából a jelen pillanatig nem tudom, mire számítottam, de azt viszont határozottan tudom, hogy indulás után kb. 10 perccel a néni már egy Boeing 747 hajtóművének frekvenciáján horkolt és fokozatosan ráfeküdt először a vállamra, majd diszkréten ráfolyt a biokémia füzetemre (természetesen ő sem volt alultáplált).  Magamban ekkor még egészen jót mosolyogtam is a dolgon, ám az istenverte rázós kiskunmajsai út ismét remekelt: a szomszéd mamin kívül minden idős felébredt, és elkezdtek, amúgy halláskárosodás - konform szinten "beszélgetni" és römizni - amit köztudott, hogy 300 decibel alatt játszani tilos és életveszélyes. Az MP3 lejátszóm ekkor merült le, a telefonban új memóriakártya, kifogytam akusztikai elszigetelő lehetőségekből... és gyakorlatilag a fennálló egy órát azzal töltöttem, hogy próbáltam tanulni a rohadék vizsgámra úgy, hogy közben olyan mondatfoszlányok süvítettek el a fülem mellett, mint "... Marikának is műtötték az aranyerét, azt mondja azóta nem fáj", "Eszterkém elmúlt már a hasmenésed? Szóljál, ha meg kell állni valahol, erre úgy is sok bokor van!", továbbá "Múlt hónapban azt mondta az orvosom, hogy ilyen szép vastagbelet még nem látott, mint az enyém!". Tömegiszonyom van, minden buszozás hányingerrel jár. Most olvassátok el még egyszer a fenti három példát. Gondoltam, ezt már nem lehet fokozni. Moderáltan elborult arccal motyogtam a különböző enzimek, koenzimek, egyéb undorító biokémiai objektumok neveit, amikor kiderült, hogy de, lehet fokozni. Egy különösen hangos bácsi, még az eddiginél is jelentősen hangosabban elkezdte ecsetelni, hogy amikor az ő drága felesége pucolja a húst a pörköltbe, mindent, ami kimarad nyers hús besózza, vajas kenyérre pakolja, és megeszi, különösen kedveli a "jó kis zsíros mócsingok" -at - az idézőjel oka, hogy erre szó szerint emlékszem. Köhögésnek álcázva öklendeztem párat, és félig sírva szipákoltam a parfümös sálam, hátha attól jobb lesz. Gondoltad hülyegyerek, persze. Kidugtam az orrom, hogy azért levegőhöz is jussak, de akkor megcsapta az orrom az, amit levegőnek nehezen neveznék, és amit valószínűleg az addig eltelt durván 60 km alatt megszoktam. Érdekes kombinációja volt a naftalinnak, a százforintos boltos pacsulinak, a hagymának, a pálinkának, és a "sógort" már közelről ismerő vaskos fingszagnak. Ezt tetézte, hogy a szomszéd mami mellettem felébredt, nyújtózkodott egy jóízűt és leengedte az összes felgyülemlett felesleges levegőt - de sajnos olyan szelepet használt, amitől megint öklendeztem. (megj.: azért hadd tegyem hozzá, hogy nem bántott volna ennyire, ha nem hangosan teszi, és utána nem szórakozik rajta ilyen jóízűen.) Könyörögtem a sofőrnek, hogy megálljon a plázánál, lemeneküljek, és felrohanjak az első villamosra, amit meglátok - aki hála istennek olvasott a kétségbeesett tekintetemben, és megértően leindexelt a helyi járat megállójába. Kimondhatatlan hálával az arcomon, többször megköszönve léptem ki a friss levegőre, ami a felüljáró után kb. 20 méterrel inkább nevezhető "molekuláris oxigénben gazdag kipufogógáznak", mint levegőnek, de nekem már mindegy volt. Felszabadultam, és boldogan köhögtem 10 percet, a hangzavartól még mindig sípoló fülekkel a gyalogátkelőnél, mire zöldre váltott.

Kedves Bakony Volán, soha többet.
Üdv, én.
(újabb megjegyzés: a legutóbbi történetem főszereplőjét, a  lengéscsillapító, majd később felfüggesztés nélküli buszt is ők szabadították a világra.)

Kommentár a kitartóaknak: több ismerősöm szerint is jó ötlet lett volna egy, ma divatos kifejezéssel élve "lájkolást" lehetővé tevő gombbal ellátni a bejegyzéseket, így megtettem. De ha nem nyomkodjátok, esküszöm letakarítom a halálba, és soha nem látjátok többet. :)