Köztudott, hogy gyűlölöm a tévét. Mint médium, mint műszaki termék, egyszerűen kiidegel.
Ellentétben kedves édesapámmal, aki meglehetősen megrögzött fanatikusa, egymás után pl. 3 híradó nem elég. Ezért, ha bármilyen probléma van akár a készülékkel, akár az adással, azt tíz percen belül javítani kell, ha másnap még szeretném a fejem a nyakamon tudni.
A legutóbbi eset viszont példátlanul bosszantó - és röhejes kimenetelűre sikeredett.
Két előnye van a tévénknek (amit egy 30 éves kollégája halála után vettünk): 1.) a ház legvilágosabb szobájában van -> nagyon szeretek ott tanulni, 2.) van rajta USB port -> lehet vele zenét hallgatni relative jó minőségben (laptophoz képest csodálatos). Egyik magányosabb délutánon is így tettem, de levettem a fényerőt, mégsem fogyaszt így annyi áramot, és még a szemeim sem zaklatja szexuálisan. Véletlen úgy felejtettem, mikor kikapcsoltam, mea culpa maxima. Apu, mikor leült délután a szokásos tévémaratonjához, szóvá tette, hogy "kislányom! sötét a kép! csinálj vele valamit!" Hibám gyorsan korrigálandó rohantam ki, és visszaállítottam a fényerőt. Meglepődtem, apu felháborodottan megszólalt mögöttem: "Ez még mindig sötét! Beszart a tévé, vagy mi az isten van?!" ... ránézek a képre, óó persze. Valamilyen Discoveryn nyomott "hogyan készült" epizód volt, ami épp a galvanizálás folyamatát mutatta be - gyönyörű, sötét löttyökkel.
Na, keressünk valami világos terepet, ami talán kielégíti apu fényerő-éhségét. Animal Planet, hátha szafari. Az volt, éjszakai, infra kamerás felvétel egy oroszlán családról. "Kicsim, ez még mindig kurva sötét!" ... NEMSÖTÉTAPU. Éjszakai felvétel. Nyugodtság. Tovább turkálok, M1, hátha valami politikai szar. Mit ad isten? Betekintés egy történelmi borpincébe. ROHAGGYÁ'MEG.
"Kislányom. Nem a csatornákkal van baj, nem érted? A tévé nem világít eléggé!"... az agyam robbanásponton. Még egy próba, random ismeretterjesztő csatorna, rajta műsor középkori várbörtönökről. Itt már versenyzett bennem a sírvaröhögés, és a távirányítótaposás ingerenciája, halkan pedig brutálisan anyáztam. "Kislányom..." itt már csak hátranéztem, elég volt a csendhez...
Nem akartam politizálni, de az ATV volt az utolsó mentsváram. Ha ott nem valamilyen politikai fikázóműsor lesz, én sírva fakadok. Az volt, szerencsére, de csak cirka 15 másodpercig, utána éjszakai tudósítás valamilyen baleset helyszínéről. Egy hangos "kuuurva anyád!"-dal jutalmaztam a tudósítást.
Itt adtam fel. Léptettem még kettőt, ahol éppen valamilyen nemzetiségi műsor ment (feltételezem M2), idegenül hablatyoltak, de legalább világos volt, és apu kezébe nyomtam a távirányítót, hogy tessék, nyomkodjad, megtaláltam a Fényt, az én küldetésem itt véget ért, visszatérek hazámba, számos feladat vár még rám, béke veled!... és bezuhantam a szobámba.
A dologban az aranyos később jött, kb. 2 óra múlva hallom: "Anyuka! Nézd már meg, valamitől olyan sötét a kép.." jót röhögtem a markomba, sok sikert kívántam anyunak, és belevesztem a biofizika rejtelmeibe.
2012. január 17., kedd
2012. január 12., csütörtök
Vizsgaidőszak kézikönyv I.
Avagy tévhitek, baromságok, hiedelmek, amik vagy igazak, vagy nem.
Megjegyzés: nagyrészt magamból, még nagyobb részt a környezetemből indulok ki. Akinek nem inge, annak gatyája.
Az első és legszembetűnőbb, amit gyakran látok, az alváshiány.
Kéremszépen szemen szedett hazugság. Az ember valahogy megoldja, hogy alhasson, az ügyesebbje úgy, mint én: megpróbál éjszakázni, bevesz egy marék szőlőcukrot (lehetőleg egyszerre!), leönt 2-2,5 liter szuper erős kávét (Házi praktika tőlem: az ilyenek megkeveréséhez a kanál kevés, tudom ajánlani az akkumulátoros fúróra ízlésesen rá szigszalagozott [a böngészőm szerint szikszalag, de a böngészőm nem tudja, hogy SZIGETELŐ és nem pl. SZIKLASZILÁRD az a kurva szalag.] rozsdamentes, saválló vegyihulladék keverő lapátkát, amit minden jobb százforintos boltban árulnak, majd közepes fordulatszámon járassuk kb. 10 percig, hogy a kátrány állagú, szagú, és erősségű kávénk fogyasztható legyen.), küzd egy jó negyed órát az instant szívritmuszavarral, nekilát a tanulásnak, és nem egész fél óra után már csak bambulja a lapot, átszellemül. A következő lépcsőfok 2 óra múlva jön, amikor elfelejtesz lapozni, nézed a jegyzet alatt az asztalt, és csodálkozol, hogy mi az istenért nem tudod kiolvasni. A harmadik lépcsőben eltöltesz egy jó fél órát a mellékhelységben a kávé kellemetlen tünetegyüttesével küzdve. A negyedik lépcsőben, a harmadik fázisban távozott koffein hiányát érzékelve lefejeled a papírt, és fél óra múlva úgy ijedsz fel, hogy "bazzegelaludtam!". Tudjuk, legalább ne kiabálj. Meglepetésed mit sem csökken, amikor meglátod a tenyér méretű nyálfoltot a jegyzeten, ám felbátorodsz, hogy na majd ezután jól odafigyelsz. Magad is megleped, hogy másfél óráig túlélsz újabb elalvás roham nélkül, ennek örömére gyorsan iszol még egy kávét. Sajnos az emberi szervezet nem képes állandóan nyomni az adrenalint, hogy ébren tartson, és amikor tűrőképességed elfogy, jön a holtpont. Ez gyakorlatilag a négyes számú állapot fél óránkénti ismétlése, ami egyre jobban bosszant, pláne mert a rengeteg nyáltól teljesen olvashatatlanná kezd válni a rengeteg gondosan összefirkált füzet, papír, stb. Megszülöd a világmegváltó ötletet: majd tanulsz a gépnél. Gyorsan megosztod Facebookon, aztán még 2 videót, kommentálsz 6 ismerősöd hasonló bejegyzésére - PUKK, egy óra minusz. A folytatás annyiban előnyösebb, hogy átesel azon a tűhegynyi ponton, amikor elájulsz, és vagy egész éjszakára kiütöd magad, vagy még kapsz egy utolsó, last minute energiafröccsöt a viseltes szervezetedtől, ami borítékban mellékeli a felmondólevelet. Hajnal 2-3 körül járunk, rádjön a zabálhatnék. Igen, nem ehetnék, éhség, stb., hanem zabálhatnék. Ilyenkor bármit megeszik az ember, amiben jelen vannak az elsődleges biogén elemek, és belefér a szájába. Túlesel ezen is, konstatálod, hogy a 200 oldalból 50-et olvastál el teljes szellemi épségben, 50-et önkívületi állapotban, a maradék 100 esélytelen, újabb Facebook post arról, hogy az egyetem mekkora szopás, feladod, lefekszel aludni, délután kettőkor a gyomrod 200 decibeles korgására felijedsz, bepánikolsz, hogy "ÚRISTEN már ennyi az idő!!", és kezdődik az egész elölről.
Pro tip: 11-kor lefekszel, hatkor kelsz, kávé helyett levegő, vagy erős tea (lassabban szívódik fel), és túléled. Megbuktam pár vizsgán, mire rájöttem. :)
Megjegyzés: nagyrészt magamból, még nagyobb részt a környezetemből indulok ki. Akinek nem inge, annak gatyája.
Az első és legszembetűnőbb, amit gyakran látok, az alváshiány.
Kéremszépen szemen szedett hazugság. Az ember valahogy megoldja, hogy alhasson, az ügyesebbje úgy, mint én: megpróbál éjszakázni, bevesz egy marék szőlőcukrot (lehetőleg egyszerre!), leönt 2-2,5 liter szuper erős kávét (Házi praktika tőlem: az ilyenek megkeveréséhez a kanál kevés, tudom ajánlani az akkumulátoros fúróra ízlésesen rá szigszalagozott [a böngészőm szerint szikszalag, de a böngészőm nem tudja, hogy SZIGETELŐ és nem pl. SZIKLASZILÁRD az a kurva szalag.] rozsdamentes, saválló vegyihulladék keverő lapátkát, amit minden jobb százforintos boltban árulnak, majd közepes fordulatszámon járassuk kb. 10 percig, hogy a kátrány állagú, szagú, és erősségű kávénk fogyasztható legyen.), küzd egy jó negyed órát az instant szívritmuszavarral, nekilát a tanulásnak, és nem egész fél óra után már csak bambulja a lapot, átszellemül. A következő lépcsőfok 2 óra múlva jön, amikor elfelejtesz lapozni, nézed a jegyzet alatt az asztalt, és csodálkozol, hogy mi az istenért nem tudod kiolvasni. A harmadik lépcsőben eltöltesz egy jó fél órát a mellékhelységben a kávé kellemetlen tünetegyüttesével küzdve. A negyedik lépcsőben, a harmadik fázisban távozott koffein hiányát érzékelve lefejeled a papírt, és fél óra múlva úgy ijedsz fel, hogy "bazzegelaludtam!". Tudjuk, legalább ne kiabálj. Meglepetésed mit sem csökken, amikor meglátod a tenyér méretű nyálfoltot a jegyzeten, ám felbátorodsz, hogy na majd ezután jól odafigyelsz. Magad is megleped, hogy másfél óráig túlélsz újabb elalvás roham nélkül, ennek örömére gyorsan iszol még egy kávét. Sajnos az emberi szervezet nem képes állandóan nyomni az adrenalint, hogy ébren tartson, és amikor tűrőképességed elfogy, jön a holtpont. Ez gyakorlatilag a négyes számú állapot fél óránkénti ismétlése, ami egyre jobban bosszant, pláne mert a rengeteg nyáltól teljesen olvashatatlanná kezd válni a rengeteg gondosan összefirkált füzet, papír, stb. Megszülöd a világmegváltó ötletet: majd tanulsz a gépnél. Gyorsan megosztod Facebookon, aztán még 2 videót, kommentálsz 6 ismerősöd hasonló bejegyzésére - PUKK, egy óra minusz. A folytatás annyiban előnyösebb, hogy átesel azon a tűhegynyi ponton, amikor elájulsz, és vagy egész éjszakára kiütöd magad, vagy még kapsz egy utolsó, last minute energiafröccsöt a viseltes szervezetedtől, ami borítékban mellékeli a felmondólevelet. Hajnal 2-3 körül járunk, rádjön a zabálhatnék. Igen, nem ehetnék, éhség, stb., hanem zabálhatnék. Ilyenkor bármit megeszik az ember, amiben jelen vannak az elsődleges biogén elemek, és belefér a szájába. Túlesel ezen is, konstatálod, hogy a 200 oldalból 50-et olvastál el teljes szellemi épségben, 50-et önkívületi állapotban, a maradék 100 esélytelen, újabb Facebook post arról, hogy az egyetem mekkora szopás, feladod, lefekszel aludni, délután kettőkor a gyomrod 200 decibeles korgására felijedsz, bepánikolsz, hogy "ÚRISTEN már ennyi az idő!!", és kezdődik az egész elölről.
Pro tip: 11-kor lefekszel, hatkor kelsz, kávé helyett levegő, vagy erős tea (lassabban szívódik fel), és túléled. Megbuktam pár vizsgán, mire rájöttem. :)
2012. január 11., szerda
Ha valami beszarhat, be is szarik.
Akik kevésbé, netán egyáltalán nem ismernek, azoknak először is: jóreggeltörvendek. Másodszor: jó ha ismerik a történetet a közel 2 éves laptopommal, aminek fél évesen lefüstölt a vinyója, visszaküldték a szervizből szakadt szalagkábellel. Aztán amikor azt megcsinálták, utána dvd író gyakorlatilag egy új funkcióval gazdagodott: tönkrevágott bármit, amit beletettem. Ezt javítva ismét megérkezett, ezúttal kontakt hibás bal USB-vel, amit utána megfejeltek azzal, hogy gyakorlatilag minden létező szoftvert, ami addig működött, működésképtelenné tettek. Szememben tehát moderáltan elég volt ebből az egyébként nagyon patent kis gépből (kocka vagyok --> gamer konfig) és így átneveztem. Ma Ánuszkának becézem, sőt a legutóbbi szervizbe úgy is bocsátottam útjára, hogy minden Asus feliratból az első "s"-t leragasztottam egy árcédulával és odaírtam egy hatalmas N betűt.
Amit tudni kell még, hogy január 21.-én lesz két éves --> akkor jár le a gari.
Tegnap óta 3 kékhalálon vagyunk túl, ami a "grafikus vezérlő rendellenes működése" okozott. (az okosok kedvéért: driver frissítve, november óta Skyrimozok, ha az közben eddig nem okádott be...)
Ha úgy küldöm el, hogy még nem totál szar, semmit nem csinálnak vele (tapasztalat).
Van egy fogadásom, hogy 22.-én reggel hatkor, mikor félig csukott szemekkel fogom ráerőszakolni az itthoni mobilnetet az email kliensem betöltésére, egy utolsó kékhalállal fogja megadni magát a technológia ördögének, én ismét átmatricázom a feliratokat, és félig sírva, félig üvöltve fogok berontani az ügyfélszolgálatra és ripityára verem az első alkalmazott fején, az így kapott törmeléket pedig letömöm a szervizvezető torkán, majd megállok, kiröhögöm, és megkérem, hogy ossza meg az élményeit az urológusával, ha a másik felén is kijött.
Amit tudni kell még, hogy január 21.-én lesz két éves --> akkor jár le a gari.
Tegnap óta 3 kékhalálon vagyunk túl, ami a "grafikus vezérlő rendellenes működése" okozott. (az okosok kedvéért: driver frissítve, november óta Skyrimozok, ha az közben eddig nem okádott be...)
Ha úgy küldöm el, hogy még nem totál szar, semmit nem csinálnak vele (tapasztalat).
Van egy fogadásom, hogy 22.-én reggel hatkor, mikor félig csukott szemekkel fogom ráerőszakolni az itthoni mobilnetet az email kliensem betöltésére, egy utolsó kékhalállal fogja megadni magát a technológia ördögének, én ismét átmatricázom a feliratokat, és félig sírva, félig üvöltve fogok berontani az ügyfélszolgálatra és ripityára verem az első alkalmazott fején, az így kapott törmeléket pedig letömöm a szervizvezető torkán, majd megállok, kiröhögöm, és megkérem, hogy ossza meg az élményeit az urológusával, ha a másik felén is kijött.
2012. január 3., kedd
Nem csak a nyugdíjasoké a világ
Avagy ennyit az "ezek a mai fiatalok" felkiáltásokról.
Először is boldog, lényegesen kellemesebben kezdődő újévet mindenkinek.
Másodszor, minden esetleges idősebb olvasótól ezúton is elnézést kérek, bár nehezen tartom elképzelhetőnek, hogy pont az én hiperforgalmas virtuális szemetesládám tartalmára éheznek, de jobb a biztonság. Pláne azért, mert idős emberek közt nőttem fel, kései gyerek vagyok, komolyan, igazán tisztelem az időseket...
Miután megtaláltam a csomagtartó ajtaját a durván 10 centi retek alatt, bevágtam a táskám, kifizettem az elseje óta 10 Ft-tal drágább, ám ugyanolyan értéktelen, ugyanolyan trágya utazásra jogosító buszjegyem, elfordultam az utastér felé, és elborzadtam. A busz teljes hosszában összefüggő dauerolt, fehér hajtömeg, itt-ott kopasz foltokkal. Láttam egy helyet egy szimpatikusabb idős hölgy mellett, leültem. Igazából a jelen pillanatig nem tudom, mire számítottam, de azt viszont határozottan tudom, hogy indulás után kb. 10 perccel a néni már egy Boeing 747 hajtóművének frekvenciáján horkolt és fokozatosan ráfeküdt először a vállamra, majd diszkréten ráfolyt a biokémia füzetemre (természetesen ő sem volt alultáplált). Magamban ekkor még egészen jót mosolyogtam is a dolgon, ám az istenverte rázós kiskunmajsai út ismét remekelt: a szomszéd mamin kívül minden idős felébredt, és elkezdtek, amúgy halláskárosodás - konform szinten "beszélgetni" és römizni - amit köztudott, hogy 300 decibel alatt játszani tilos és életveszélyes. Az MP3 lejátszóm ekkor merült le, a telefonban új memóriakártya, kifogytam akusztikai elszigetelő lehetőségekből... és gyakorlatilag a fennálló egy órát azzal töltöttem, hogy próbáltam tanulni a rohadék vizsgámra úgy, hogy közben olyan mondatfoszlányok süvítettek el a fülem mellett, mint "... Marikának is műtötték az aranyerét, azt mondja azóta nem fáj", "Eszterkém elmúlt már a hasmenésed? Szóljál, ha meg kell állni valahol, erre úgy is sok bokor van!", továbbá "Múlt hónapban azt mondta az orvosom, hogy ilyen szép vastagbelet még nem látott, mint az enyém!". Tömegiszonyom van, minden buszozás hányingerrel jár. Most olvassátok el még egyszer a fenti három példát. Gondoltam, ezt már nem lehet fokozni. Moderáltan elborult arccal motyogtam a különböző enzimek, koenzimek, egyéb undorító biokémiai objektumok neveit, amikor kiderült, hogy de, lehet fokozni. Egy különösen hangos bácsi, még az eddiginél is jelentősen hangosabban elkezdte ecsetelni, hogy amikor az ő drága felesége pucolja a húst a pörköltbe, mindent, ami kimarad nyers hús besózza, vajas kenyérre pakolja, és megeszi, különösen kedveli a "jó kis zsíros mócsingok" -at - az idézőjel oka, hogy erre szó szerint emlékszem. Köhögésnek álcázva öklendeztem párat, és félig sírva szipákoltam a parfümös sálam, hátha attól jobb lesz. Gondoltad hülyegyerek, persze. Kidugtam az orrom, hogy azért levegőhöz is jussak, de akkor megcsapta az orrom az, amit levegőnek nehezen neveznék, és amit valószínűleg az addig eltelt durván 60 km alatt megszoktam. Érdekes kombinációja volt a naftalinnak, a százforintos boltos pacsulinak, a hagymának, a pálinkának, és a "sógort" már közelről ismerő vaskos fingszagnak. Ezt tetézte, hogy a szomszéd mami mellettem felébredt, nyújtózkodott egy jóízűt és leengedte az összes felgyülemlett felesleges levegőt - de sajnos olyan szelepet használt, amitől megint öklendeztem. (megj.: azért hadd tegyem hozzá, hogy nem bántott volna ennyire, ha nem hangosan teszi, és utána nem szórakozik rajta ilyen jóízűen.) Könyörögtem a sofőrnek, hogy megálljon a plázánál, lemeneküljek, és felrohanjak az első villamosra, amit meglátok - aki hála istennek olvasott a kétségbeesett tekintetemben, és megértően leindexelt a helyi járat megállójába. Kimondhatatlan hálával az arcomon, többször megköszönve léptem ki a friss levegőre, ami a felüljáró után kb. 20 méterrel inkább nevezhető "molekuláris oxigénben gazdag kipufogógáznak", mint levegőnek, de nekem már mindegy volt. Felszabadultam, és boldogan köhögtem 10 percet, a hangzavartól még mindig sípoló fülekkel a gyalogátkelőnél, mire zöldre váltott.
Kedves Bakony Volán, soha többet.
Üdv, én.
(újabb megjegyzés: a legutóbbi történetem főszereplőjét, a lengéscsillapító, majd később felfüggesztés nélküli buszt is ők szabadították a világra.)
Kommentár a kitartóaknak: több ismerősöm szerint is jó ötlet lett volna egy, ma divatos kifejezéssel élve "lájkolást" lehetővé tevő gombbal ellátni a bejegyzéseket, így megtettem. De ha nem nyomkodjátok, esküszöm letakarítom a halálba, és soha nem látjátok többet. :)
Először is boldog, lényegesen kellemesebben kezdődő újévet mindenkinek.
Másodszor, minden esetleges idősebb olvasótól ezúton is elnézést kérek, bár nehezen tartom elképzelhetőnek, hogy pont az én hiperforgalmas virtuális szemetesládám tartalmára éheznek, de jobb a biztonság. Pláne azért, mert idős emberek közt nőttem fel, kései gyerek vagyok, komolyan, igazán tisztelem az időseket...
... de ami sok, az még tőlük is igazán, rohadtul sok.
Történt ugyanis ma egy frenetikus vizsgám, amire a reggel 9-kor induló busszal érkeztem (páran fogadjunk, hogy már most fogják a fejüket.), és ezt a húzásom azóta százszor megbántam. Stratégiai szempontból, az események fejtegetése előtt, könnyű belátni, miért. Pápáról jön, tehát elég messziről ahhoz, hogy ingyen jeggyel megérje Szegedig végigdöcögni. 4:30-kor indul Pápáról, ami azt jelenti, hogy a döntő tömeget 3 fajta ember teszi ki:
- brutálisan álmos, tanuló egyetemista, "csak a kettes meglegyen" jeligével kategorizálható,
- üzleti/munkahelyi ügyet teljesítő jóember, aki figyel az üzemanyagárakra, "kényszer" jeligével kategorizálható,
- ráérő, este 8-kor már a tévé előtt horpasztó nyugdíjas, "gyógyturizmus" jeligével kategorizálható.
Miután megtaláltam a csomagtartó ajtaját a durván 10 centi retek alatt, bevágtam a táskám, kifizettem az elseje óta 10 Ft-tal drágább, ám ugyanolyan értéktelen, ugyanolyan trágya utazásra jogosító buszjegyem, elfordultam az utastér felé, és elborzadtam. A busz teljes hosszában összefüggő dauerolt, fehér hajtömeg, itt-ott kopasz foltokkal. Láttam egy helyet egy szimpatikusabb idős hölgy mellett, leültem. Igazából a jelen pillanatig nem tudom, mire számítottam, de azt viszont határozottan tudom, hogy indulás után kb. 10 perccel a néni már egy Boeing 747 hajtóművének frekvenciáján horkolt és fokozatosan ráfeküdt először a vállamra, majd diszkréten ráfolyt a biokémia füzetemre (természetesen ő sem volt alultáplált). Magamban ekkor még egészen jót mosolyogtam is a dolgon, ám az istenverte rázós kiskunmajsai út ismét remekelt: a szomszéd mamin kívül minden idős felébredt, és elkezdtek, amúgy halláskárosodás - konform szinten "beszélgetni" és römizni - amit köztudott, hogy 300 decibel alatt játszani tilos és életveszélyes. Az MP3 lejátszóm ekkor merült le, a telefonban új memóriakártya, kifogytam akusztikai elszigetelő lehetőségekből... és gyakorlatilag a fennálló egy órát azzal töltöttem, hogy próbáltam tanulni a rohadék vizsgámra úgy, hogy közben olyan mondatfoszlányok süvítettek el a fülem mellett, mint "... Marikának is műtötték az aranyerét, azt mondja azóta nem fáj", "Eszterkém elmúlt már a hasmenésed? Szóljál, ha meg kell állni valahol, erre úgy is sok bokor van!", továbbá "Múlt hónapban azt mondta az orvosom, hogy ilyen szép vastagbelet még nem látott, mint az enyém!". Tömegiszonyom van, minden buszozás hányingerrel jár. Most olvassátok el még egyszer a fenti három példát. Gondoltam, ezt már nem lehet fokozni. Moderáltan elborult arccal motyogtam a különböző enzimek, koenzimek, egyéb undorító biokémiai objektumok neveit, amikor kiderült, hogy de, lehet fokozni. Egy különösen hangos bácsi, még az eddiginél is jelentősen hangosabban elkezdte ecsetelni, hogy amikor az ő drága felesége pucolja a húst a pörköltbe, mindent, ami kimarad nyers hús besózza, vajas kenyérre pakolja, és megeszi, különösen kedveli a "jó kis zsíros mócsingok" -at - az idézőjel oka, hogy erre szó szerint emlékszem. Köhögésnek álcázva öklendeztem párat, és félig sírva szipákoltam a parfümös sálam, hátha attól jobb lesz. Gondoltad hülyegyerek, persze. Kidugtam az orrom, hogy azért levegőhöz is jussak, de akkor megcsapta az orrom az, amit levegőnek nehezen neveznék, és amit valószínűleg az addig eltelt durván 60 km alatt megszoktam. Érdekes kombinációja volt a naftalinnak, a százforintos boltos pacsulinak, a hagymának, a pálinkának, és a "sógort" már közelről ismerő vaskos fingszagnak. Ezt tetézte, hogy a szomszéd mami mellettem felébredt, nyújtózkodott egy jóízűt és leengedte az összes felgyülemlett felesleges levegőt - de sajnos olyan szelepet használt, amitől megint öklendeztem. (megj.: azért hadd tegyem hozzá, hogy nem bántott volna ennyire, ha nem hangosan teszi, és utána nem szórakozik rajta ilyen jóízűen.) Könyörögtem a sofőrnek, hogy megálljon a plázánál, lemeneküljek, és felrohanjak az első villamosra, amit meglátok - aki hála istennek olvasott a kétségbeesett tekintetemben, és megértően leindexelt a helyi járat megállójába. Kimondhatatlan hálával az arcomon, többször megköszönve léptem ki a friss levegőre, ami a felüljáró után kb. 20 méterrel inkább nevezhető "molekuláris oxigénben gazdag kipufogógáznak", mint levegőnek, de nekem már mindegy volt. Felszabadultam, és boldogan köhögtem 10 percet, a hangzavartól még mindig sípoló fülekkel a gyalogátkelőnél, mire zöldre váltott.
Kedves Bakony Volán, soha többet.
Üdv, én.
(újabb megjegyzés: a legutóbbi történetem főszereplőjét, a lengéscsillapító, majd később felfüggesztés nélküli buszt is ők szabadították a világra.)
Kommentár a kitartóaknak: több ismerősöm szerint is jó ötlet lett volna egy, ma divatos kifejezéssel élve "lájkolást" lehetővé tevő gombbal ellátni a bejegyzéseket, így megtettem. De ha nem nyomkodjátok, esküszöm letakarítom a halálba, és soha nem látjátok többet. :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)